Ahogy arról már korábban beszámoltunk, Anthony Fisher és Sefton Barrett kedd délután megérkezett Pécsre. Az amerikai kosarasokkal a bama.hu internetes oldal készített interjút.

– Mik az első benyomások a városról?

– Eléggé meglepődtem, amikor megérkeztünk: hideg volt, köd volt, és még az eső is esett. Nem lett jókedvem. Szerencsére már azért nagyjából szép lett az idő, s így már volt értelme kicsit körül is nézni. Alapvetően minden tetszik – mondta Sefton Barrett.

Sefton Barrett jobban szereti a zsákolást, mint a tripladobást

– Magyarországról hallott korábban?

– Azt hallottam, hogy itt nemzeti étel a kebab. Ja, nem, az Törökország. Akkor egyszerűbb, ha azt mondom: nem sokat hallottam. De most lesz egy évem, hogy megismerjek mindent.

– A csapattal már sikerült összeismerkedni: az edzésen láttunk néhány egészen pofás kis akciót.

– Ja, hát azok inkább alapdolgok voltak. Össze kell még szoknunk egymással, de nem lesz ezzel semmi probléma.

– Az ön posztjáról sok hármasba szoktak beleállni.

– Hát, őszinte leszek: én nem fogok túl sokat ráemelni, az biztos. Jobban szeretek ugyanis betörni, és zsákolni, ha úgy alakul.

– A közönség szerintem szeretné, hogy sokszor úgy alakuljon.

– Én is szeretném. A kosárlabdában ugyanis szerintem a legfontosabb, hogy nyerjünk – de szorosan ott van mögötte, hogy jól szórakozzunk és szórakoztassunk. Az a legjobb, amikor egy-egy szép akció után az egész csarnok talpra ugrik. Azt a vibrálást, ami akkor van, a pályán is tökéletesen lehet érezni.

– Most ugyan nem voltak nézők, de azért zsákolt néhány nagyot. A csapattársak vibráltak?

– Á, az edzés az más világ. De, miért is tagadjam, én szeretek zsákolni. Tavaly Lengyelországban én lettem az All Star meccsen a zsákolóbajnok, szóval megígérhetem, hogy itt is behúzok majd néhányat.

Szimpatikus társaságnak tartja új csapatát Anthony Fisher

– Az első kérdés ugyanaz: mik az első benyomások a városról?

– A válaszom is ugyanaz: hideg van, és esik az eső. De komolyra fordítva szót, ugyan nem sokat láttam még Pécsből, de elsőre nagyon szimpatikus város. Amikor nincs edzésünk, akkor biztosan sokat bóklászok majd itt – válaszolta Anthony Fisher.

– És milyen volt az első edzés?

– Fárasztó. Az az igazság, hogy azért én készültem otthon is, szóval nem úgy szálltam le a gépről, hogy hónapok óta nem kosaraztam, csak ültem a tévé előtt, kezemben a távirányítóval – de azért egy tréning mégis egészen más, mint otthon dobálgatni meg súlyzózni egyedül. Sőt, ahhoz képest is más volt, mint amiken az utóbbi években részt vettem. Mondjak egy példát is? Nekem meglepő, hogy mennyit futunk, mennyi a labda nélküli mozgás.

– Hát, tény, hogy egy irányító inkább a labdával mozog.

– Igen, ez így van, de persze nem gond ám az sem, ha nincs nálam a labda. A fontos az, hogy menjen a játék. És menni is fog. A bajnokság, ha jól tudom, csak egy hónap múlva kezdődik, addig kell összeszoknunk egymással. A helyzetem egyébként nagyban könnyíti, hogy az edzőnk is irányító volt, így minden mozdulatot pontosan meg tud nekem mutatni.

– A csapatról mi az első véleménye?

– Szimpatikus társaság. Sok a fiatal, ami az én szempontomból szerencsés, hiszen a pályán mégis csak az irányító az, akinek mozgatni kell a csapatot, s talán a fiatalabb játékosok inkább hallgatnak majd rám. Ráadásul szerencsés helyzetben is vagyok, mivel Tate Deckert, a harmadik légióst ismerem: a nyáron együtt voltunk egy Las Vegas-i edzőtáborban. Remek center, mondjuk azt túlzás lenne állítani, hogy összeszoktunk volna, de azért nagyjából tudom, mire képes.