A karácsonyi ünnepet követően két hét alatt 12 sportemberrel készítettünk beszélgetést, akik a legutolsók voltak azok közül, akik magyar válogatottként az Európa Bajnokság 16-os döntőjéig eljutottak.

A tizenegy játékos közül hetet ma is láthatunk a pályán, hárman komoly szakmai munkát végeznek, egyikük pedig esetenként egy tévécsatornán magyarázza el, mitől jó, vagy kevésbé jó egy kosárlabdázó. Az egykori szövetségi kapitány ma szakmai igazgató.

Beszéltek pályájukról, terveikről, sorozatunkban megkérdeztük őket, hogyan látják a kosárlabda helyzetét, mi lehet a továbblépés receptje. A beszélgetéseket végigolvasva – némi túlzással – azt is mondhatnánk, elég lett volna egyet megkérdezni közülük, mert ha vérmérsékletük alapján más-más szavakkal, de a kérdést illetően nagyjából ugyanazt válaszolták.

Az előrelépés kulcsa az lehet, ha a magyar klubcsapatok képesek lesznek kilépni a nemzetközi porondra, és az utánpótlás nevelésben több lesz a tudatosság. Mindannyian előhozták a légióskérdést, túlnyomó többségük véleménye szerint a Magyarországon játszó külföldiek többsége nem hoz akkora hasznot a kosárlabdának, mint amennyibe kerül.

Abban teljes volt köztük az egyetértés, hogy a tíz évvel ezelőtti válogatott fő ereje a csapategységben volt, és természetesen abban, hogy a nagyon jól összerakott, jó szerkezetű csapatban minden poszton több egyforma képességű játékos szerepelt, akik között egészséges versenyszellem alakult ki, és bárki bármikor hozzá tudott tenni valamit a sikerért.

A jövőt néhányuk ugyan visszafogott optimizmussal szemléli, valami azonban tavaly elindult, így joggal bizakodhatunk, lesz egyszer egy csapat. Talán nem is kell olyan sokat várni rá…