– 1998-ban az EB selejtezőkön kerültem be először a nemzeti csapatba, így a kontinenstornán zöldfülűnek számítottam, epizódszerep jutott nekem. Ha jól emlékszem, egy vagy két percet játszottam az oroszok ellen és egy kosarat dobtam. Talán még egy kicsi rutin kellett volna a csapatnak, és akkor tovább is jutunk. Igaz azóta még eddig sem jutottunk el. A mostani megfiatalított, harcos válogatottnak ezért is drukkolok nagyon, hogy ezen változtasson.

– Nagyon fiatalon nagy siker részese voltál.

– Igen, 23 éves voltam akkor. Én kerültem be legutolján abba a válogatottba. Akkor nem az volt, mint most, hogy egy nagy fiatalítási hullám van, hanem a rutinos játékosok mellett kapott lehetőséget egy-egy fiatalabb kosaras. Lehetett is tanulni akkor, volt kitől. Dávid Kornél, Halm Rolland, Gulyás Robi, Czigler Laci és már akkor is a csúcson volt Kálmán Laci.

– Nagy élmény lehetett velük együtt játszani.

– Dávid Kornéllal vagy éppen Gulyás Robival egy csapatban játszani az volt. Ők számomra mindig is mércék voltak. Hozzájuk hasonlítottam magam és mértem fel, miben kell még fejlődnöm. Az EB után aztán mind a ketten külföldön folytatták, amin én egyáltalán nem is lepődtem meg.

''Élmény volt Dávid Kornélékkal együtt játszani''

– Mennyire volt neked más a válogatottal végzett munka, mint amit a klubban csináltál?

– Fegyelmezettebb kosárlabdát kellett játszanunk. Ez szerintem érthető is. Sok játékos került össze, akik szinte mind más-más klubból érkeztek. Ilyenkor nincs meg annyira az összhang, mintha mondjuk már egy-két közös szezonnal a hátatok mögött mentek be a pályára. Össze kell rakni a játékosokat, akik más rendszerből jöttek. Egy nyár állt a rendelkezésünkre, hogy fizikálisan is egy szintre, minden elem pedig a helyére kerüljön a rendszerben. Nekem akkor minden újdonság volt. Igyekeztem is élni a lehetőséggel és mindent maximálisan teljesíteni ahhoz, hogy ne csak egy rövid kaland legyen...

– Mi lehetett annak az oka, hogy azóta nem sikerült kijutni EB-re, sőt pótselejtezőket is kellett játszania a magyar csapatnak?

– Nehéz a kérdés. És ennek megfelelően a válasz is nagyon sok összetevőből kell, hogy álljon. Nagyon nehéz ezeket összességében látni, elképzelhető az is, hogy az volt a bravúr, nem a mostani állapot a kudarc. Szeretném, ha leírnád, hogy szerintem a légiósok számának növekedése számottevően csökkentette a válogatott esélyeit az utána következő években. Volt olyan év, hogy még az osztrákoktól is kikaptunk, pedig elvileg erősebb játékerőt képviseltünk. . Utána meg sajnos visszasüllyedtünk ugyanabba az apátiába, ahol voltunk. A sportban hiába teszel meg mindent a sikerét, az csak alapfeltétel, nagyon sok apróságnak, lényegtelennek tűnő dolognak kell még összeállni a siker eléréséhez, és természetesen azért kell hozzá némi szerencse is. Akkor pont úgy álltak a csillagok, minden összejött, utána meg sajnos valahogy nem. Ez épp olyan, mint mikor tavalyelőtt bajnokok lettünk a Falcoval. Utána is épp úgy akarta mindenki a sikert, de nem jött össze.

– Ha most ezt lefordítom rád, akkor kijelenthetjük: neked most nem állnak jól a csillagok.

– Hát, talán azért egy picit ennél többről van szó. Tavalyelőtt egy teljesen hétköznapi mozdulat közben eltört a lában. Amikor már kezdtem volna teljes értékű munkát végezni, a másik lábammal is lesérültem. Nincs az a játékos, akit két ilyen műtét ne vetne vissza. Harmincon túl már nem olyan könnyen nyeri vissza az ember a formáját. Éppen ezért volt számomra nagy elismerés, amikor a klub ismét szerződést ajánlott nekem. Ez nekem azt jelentette, hogy jól végeztem el a rehabilitációmat, és volt eredménye annak a sok munkának, amit beletettem.

– Miért, fenyegetett annak a réme, hogy már nem számítanak rád a klubnál?

– Ez szerintem minden profi sportolót fenyeget, aki hosszabb ideig sérült. Egy klub pont attól lesz profi, hogy a teljesítmények alapján válogatja meg, kire van szüksége, és kire nincs. Azt pontosan nem tudom, hogy mennyire lebegett a fejem fölött Damoklész kardja, mert erről nem beszéltünk az illetékesekkel, de amikor a második sérülésem is közbe jött, komolyan is megfordult a fejemben, hogy többet nem kosárlabdázom az NBI-ben. Ez nem olyan, hogy valaki neked rosszat akar, ez csupán velejárója a sportnak. Egy játékosnak annál többet kell gondolkodnia a visszavonuláson, minél inkább múlnak az évek.

Még nem akasztja szögre az edzőcipőt

– Ez csak a klubon múlik? Nyugtasd azért meg a Falco szurkolókat, hogy te nem tervezed még szögre akasztani az edzőcipődet.

– Azért vannak néhányan, akik már örülnének, ha bizony szögre akasztanám. :) Bár a jelenben a kosárlabda tölti ki az életemet, a sport mellett folyamatosan igyekszem építeni a civil életemet. Jelenleg is tanulok. Azt hiszem, nem mondok azzal újdonságot, hogy a magyar sportban csak az elit elitjének sikerül annyi tőkét kovácsolnia, hogy a sportkarrierje befejezése után csupán kedvtelésből kelljen dolgoznia. Én épp azért képzem magam, hogy olyan dolgot csinálhassak, ami érdekel és szeretek. Hogy a sport után azzal keressem a kenyerem, amiben kedvem lelem.

– Kapcsolódik a sporthoz?

– Lehet kötődése. Van egy jogi szakokleveles közgazdász végzettségem, most pedig pszichológiát tanulok. Ez utóbbi kapcsolódhat aztán a sporthoz, mert a nálunk még nem annyira elterjedt sportpszichológiával szeretnék foglalkozni.

– Magyarországon eddig talán csak a profik ismerik ezt a segítséget.

– Tény, hogy Nyugat-Európában és az USA-ban sokkal inkább elterjedt. Pedig nagyon könnyen befolyásolhat akár ki-ki meccseket, akár egy rossz, vagy netán egy jó periódus kezelését. Sokban segíthet a csapat összekovácsolásában. Szóval sok-sok olyan – kívülről talán lényegtelennek tűnő – dolgot lehet megváltoztatni, helyes irányba terelni, amik aztán később (összeadódva) meghatározzák a sikert illetve sikertelenséget.. Legyen szó akár egyéni-, akár csapatjátékról.

– Itt a vizsgaidőszak. Akkor, ahogy a hallgatók mondani szokták: Egy kalappal!

– Köszönöm. Az év vége bizony tanulással telt, de remélem, most már lassacskán meglesz minden vizsgám.

A beszélgetés még a december 28-i tragédia előtt készült.