Gulyás, a paksi legenda

Gulyás Róbertet 2005-ben beválasztották minden idők legjobb 25 magyar férfi kosárlabdázója közé. Világlátott ember, rengeteg tapasztalattal. Hihetetlen rutinján kívül szókimondásáért is sokan tisztelik.
 
 
 
 
 

Gulyás, a paksi legenda

Gulyás Róbertet 2005-ben beválasztották minden idők legjobb 25 magyar férfi kosárlabdázója közé. Világlátott ember, rengeteg tapasztalattal. Hihetetlen rutinján kívül szókimondásáért is sokan tisztelik.

Mikor kezdted a kosárlabdát?

1984-ben kerültem a kosárlabda közelébe. Dombóváron kezdtem el játszani, 10 éves koromban, azóta folyamatosan kíséri az életemet.

Mást nem is próbáltál?

Fiatalabb koromban fociztam is.

Milyen poszton játszottál?

Voltam minden, persze kapusként végeztem. De már ott is kiderült, hogy ami labda a kezem felé jött, az nem nagyon ment el mellettem, de amiért le kellett volna hajolni, azokat nem igazán kedveltem.

Dombóvárról Pécsre kerültél, aztán Paksra.

Az élsportot csak Pakson kezdtem. Valóban, Pécsen is játszottam a középiskola csapatában, aztán eltöltöttem pár hónapot a PVSK-nál, de ott azt mondták, ne erőltessem ezt a sportágat, nem megy ez igazán nekem. 1990-ben Paksra kerültem, azóta nem is játszottam más magyar csapatban.

Beszéljünk a válogatottról. Miben volt más régebben a válogatott, mint mostanában?

1993-ban lettem felnőtt válogatott. Igazából minden korszaknak megvannak a sajátosságai. Most már mondhatjuk, hogy korszakok vannak, hiszen ma egész más a játék, mint akkor volt. Még öt évvel ezelőtt is más volt a játék, akkor még „szép” kosárlabdát játszottunk, ma már a fizikai tulajdonságok dominálnak, nagyon felgyorsult a játék.

Amiben régen valóban jobbak voltunk az az, hogy csapat voltunk. Nagyon jó játékosállomány volt, minden poszton több azonos képességű, bármikor bevethető játékosunk volt. Mindenki tudta mi a dolga, és tette is.

Lehet mondani, hogy külföldön a ’99-es EB-n figyeltek fel Rád?

Az az igazság, hogy amikor a Pakssal a Saporta Kupában játszottunk, és bejutottunk a legjobb 16 közé, már felfigyeltek rám csapatok, de hogy én konkrétan Franciaországba kerültem, az valóban az EB-nek volt köszönhető.

Franciaországban több csapatban is játszottál, melyikben érezted legjobban magad?

Franciaországban mindenhol jól éreztem magam. A Pau volt az első, ahová kerültem, az akkor nekem egy tanuló időszak volt. Én ott úgynevezett „amerikai státuszban” játszottam, akkor még nem volt Bossman-szabály. Azt azonnal megtapasztaltam, mekkora különbség van a magyar, és a francia kosárlabda között. Nem a játékra gondolok elsősorban, hanem a szervezettségre. Nem sokkal később Chalonba kerültem, ők valójában még az EB-n kinéztek maguknak, de elsőre nem tudtak megszerezni. Aztán onnan ugyanaz az edző vitt magával Lyonba, négy évet dolgoztam vele. Chalon kisváros, de első évben ott is jól éreztem magam, erős csapat volt, minden poszton két jó játékossal, minden percért meg kellett küzdeni, amit a pályán tölthettem. A második év aztán rosszul sikerült, a rossz igazolások, és a sérülések miatt. Lyonban viszont minden jó volt.

Utána jött Moszkva…

Valóban, 8 évig nem játszottam itthon, mindig megvártam a következő külföldi csapatot, ahová hívtak. Utólag Moszkváról annyit mondhatok, hogy nem kellett volna odaigazolnom. Látnom kellett volna, hogy az egy rosszul szervezett, rossz csapat, amikor odakerültem derült ki, hogy nem is teljesen úgy van, ahogy ígérték. Négy hónapot töltöttem ott, de ha rajtam múlik már hamarabb eljöttem volna. Szerencsére hamar jött a görögországi lehetőség.

Milyen az Olympiakos?

Az egy hatalmas klub. Sajnos, én pont akkor kerültem oda, amikor kicsit spóroltak a pénzzel, és nem olyan játékosállomány gyűlt össze, mint náluk szokásos. Fél évig voltam náluk, kb. 20 perceket játszottam meccsenként. Utána jött a Panellinios Athén. Sajnos ott se sok időt töltöttem, mert a válogatottal voltam nyáron, későn értem a csapathoz, és a harmadik meccs után kirúgták azt az edzőt, aki engem leigazolt, az új edzőnek pedig nem kellettem.

Összehasonlítanád a francia, a görög, és a magyar bajnokságot?

A franciáknál mindenképp a szervezettséget emelném ki, és a tiszta dolgokat. Mondok egy egyszerű példát. Egyik helyen sem úgy megy, hogy hetente cserélgetik a légiósokat. Görögországban van hét légiós hely egy csapatban, abból három vagy négy játszhat egyszerre. Összesen igazolható hét légiós egy szezonban, a csapatok azzal gazdálkodhatnak. Mondjuk vett valaki négy külföldit, hármat le tudott cserélni szezon közben. A franciáknál kétszer lehetett igazolni, a szezonkezdés előtt, és még egyszer télen. De folyamatosan légióst cserélgetni egyik helyen se lehetett. Időszakon kívül légióst cserélni csak akkor lehetett, ha megsérült. A sérülés idejére lehetett hozni másik légióst, ez az úgynevezett „medical back up”.

Ha nálunk így lenne, sok légiós megsérülne…

Ott ki volt találva ez is, ha valakinél komolyabb sérülést jelentettek, felrendelték Párizsba orvosi vizsgálatra, és a szövetség orvosi bizottsága döntött. De mondjuk ott a szövetség azt is meglépte, hogy a bajnok és kupagyőztes, Koracs Kupa győztes csapatot betették a harmadosztályba, mert elfogyott a pénzük. Görögországban is rend volt, nem úgy, mint nálunk, hogy szeptemberben elindul egy csapat, és a szezon végére legfeljebb a gyúró marad meg. Ami itt megy, az nem jó senkinek.

Biztos?

Jó, hagyom magam provokálni, olyanoknak lehet, hogy jó, akik nem pénzt tesznek a kosárlabdába, hanem kivesznek belőle.

Azt gondolná az ember, hogy Te többszörös magyar bajnok vagy.

Magyar bajnoki címem egy van, a tavalyi. Ez volt a bevallott célom, ezt még évekkel ezelőtt megígértem a fiamnak, hogy én hazajövök, és bajnok leszek az ASE-val. Azért jöttem haza két és fél éve, hogy ezt elérjem. Első évben sikerült megszerezni a kupagyőzelmet, másodikban a bajnoki címet.

Mostanában többször a sérüléseidről hallottunk, mi a helyzet ezen a téren?

25 évet töltöttem el a pályán, azért ez nem múlik el nyomtalanul. Vannak olyan kopások az ízületeimben, amikkel már pályám végéig együtt kell élnem. Jobb nem lesz, szinten tartani talán lehet. Most azzal próbálkozunk, hogy minél kisebb terhelést kapjak, az elmúlt időszakban viszonylag jól is bírtam.

Mi köt Pakshoz?

Tizenhat évesen kerültem ide, itt nőttem fel. Szeretek itt élni, szeretem az itt élő embereket, úgy érzem, engem is szeretnek. Itt él a családom. Az első légiós évemet leszámítva - amikor velem voltak Franciaországban -, akkor is itt éltek, amikor én külföldön voltam.

Nyilván itthon is vannak jó edzők, jó játékosok, de mintha nem lenne annyi jó játékos, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Mi lehet az oka?

Ez azért van, mert most több a külföldi. Sokkal egyszerűbb megvenni négy külföldit, mint kinevelni négy magyart. De hogy folytassam, ebben a fiatalok is hibásak. Legtöbbjük azt várná, hogy csak azért, mert ő a fiatal, automatikusan játszatni kell őket. Nekünk fiatalon nagyon meg kellett harcolnunk azért, hogy bekerüljünk a csapatba. Szerintem nagyon nagy hiba, hogy valaki elvárja, hogy játsszon, csak azért, mert fiatal. Az tény, hogy egy fiatal játékos ma kevesebb játékidőt kap, mint régebben. De ha megkapta, akkor azt maximálisan ki kell használnia a bizonyításra.

Erre a fiatal azt mondja, hogy egy-két perc alatt nem lehet megváltani a világot.

Akkor mondok mást. Én úgy megyek ki a meccsekre, hogy az utánpótlás csapat meccsének legalább a második félidejét mindig megnézem. Megmondom őszintén, nem látom, hogy a felnőtt csapat keretéhez tartozó játékosok megszakadnának a fiatalok meccsén. Nem a paksiakra értem, ezt általában megfigyeltem. Ott inkább szupersztárt játszanak.

Ezt nekik is el szoktad mondani?

Tőlem megkapják a magukét rendesen. Én az a típusú ember vagyok, aki szereti piszkálni a többieket, bár igyekszem nem megsérteni senkit. Az ifistát azonban biztos nem dicsérem meg, ha azt látom, hogy dobálja a kosarakat, de nem fut vissza. Engem is kikezdenek néha, ez is vele jár, én se sértődöm meg. Egyszer, mikor szidtak, odamentem a nézőkhöz, és megkérdeztem: 2 év múlva kit fogtok szidni? Ismerni se fogtok senkit.

Miről ismered meg a jó játékost?

Az igazán jó játékos jól tud dönteni a konkrét helyzetekben. Egy jó döntés, egy jó átadás többet ér, mint ha valaki állandóan maga szerez kosarat. Ha az átadásodból a társad lesz eredményes, neki is nő az önbizalma, ez pedig a csapat hasznára válik. A francia edzőm, akit nagyon tiszteltem, azt szokta mondani, akkor jó a csapat, ha a pályán mosolygós játékosokat látni. Én mindig ezt kérem az amerikaiaktól is, hogy mosolyogjanak, és csapatjátékot játsszanak.

Valójában miért jönnek ide a külföldiek, Európában ugródeszkának akarják használni a magyar bajnokságot?

Erre azt tudom mondani, hogy számukra Magyarország nem ugródeszka, inkább süllyesztő. Nagyon-nagyon nehéz nekik innen továbblépni. Nincsenek nemzetközi mérkőzések, a bajnokságunkat nem jegyzik, a válogatottunk nem ér el olyan eredményt, hogy felhívja a figyelmet az országunkra. Nemzetközi szinten nem is ismerik a magyar csapatokat. Ismeretlenek a játékvezetőink, a sportvezetőink, jól elvagyunk itt magunkban, de senki nem meri felvállalni, hogy kilépjen a nemzetközi porondra, és valamit hosszabb távon próbáljon meg alkotni.

Ez nem pénz kérdése?

Mindenképpen az is. Nincsenek meg a csarnokok, a városok többségéhez nincs közeli repülőtér, ami előírás nemzetközi szinten, és a szövetség se ösztönzi a csapatokat a nemzetközi szereplésre.

Mi lenne a megoldás, hogyan kellene elindulni?

Először is a szövetségben, és a csapatoknál azt kell tudatosítani, hogy ha így folytatjuk, magától nem lesz jobb a helyzet. Mindenkinek azt az egy dolgot kellene hozzátenni, ami konkrétan az ő feladata. A szövetség segítsen a válogatottnak szponzorokat keresni. Segítsen a kluboknak, hogy kijussanak nemzetközi színtérre. Valahogy érjék el a nemzetközi szövetségeknél, hogy a magyarok bekerüljenek az európai körforgásba. A csapatok részéről pedig kell a szándék, hogy vállalják az indulást. Például a bajnoknak mindenképp indulnia kellene valamilyen kupában. A játékosok is tegyék oda jobban magukat, hogy nemzetközi meccsen is nyerni tudjanak, attól lesz rutin, attól pedig eredmény. Tovább megyek. A fiatalok ne higgyék sztároknak magukat húsz évesen. Ne legyenek eltelve attól, hogy egy ifimeccsen dobnak 20 pontot, fogják fel, hogy az egy lépcsőfok a felnőtt csapat felé vezető úton. Végig lehet így menni mindenkin, de aztán jön a magyar mentalitás, és a végén azt mondjuk, hogy ha a másik nem teszi hozzá, akkor miért éppen én csináljam jobban?

Mik a távolabbi terveid?

Szeretném hasznosítani azt a tapasztalatot, amit megszereztem. Felnőtt csapatnál biztosan nem szeretnék edző lenni, de szívesen foglalkoznék kicsikkel, és hasznossá tenni magamat a klubon belül. Szeretnék visszaadni valamit a klubnak, hiszen rengeteget kaptam tőlük. Természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy valamiből meg is kell élni. Amolyan kettős életet tervezek, szeretném megtalálni a helyemet később is a sportág vérkeringésében, ugyanakkor üzletemberként is kell élnem, hiszen én biztos nem fogok a kosárlabdából pénzt kivenni.

Honlapunk nyitóoldalán a "VOLT EGYSZER EGY CSAPAT '99" rovatcímre kattintva valamennyi beszélgetést megtalálja.

 
 

 

    Hozzászólások

    A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

    A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!