Kálmán László tervekről, emlékekről
A 78-szoros válogatott Kálmán László, az „örökös Falcos” nemrég ünnepelte 37. születésnapját. Nem volt nehéz szóra bírni…
- Hogyan kerültél kapcsolatba a kosárlabdával?
- Körmenden születtem, ott mindenki kosárlabdázott, így én is kosárlabdázó szerettem volna lenni. Ha a lakótelepen kinéztem az ablakon, ott volt egy kosárlabdapálya. Akármilyen hideg vagy meleg volt, én egyedül is lejártam dobálni, ha kellett, eltakarítottam a havat, legszívesebben éjjel nappal gyakoroltam volna. Akkor persze nem az járt az eszembe, hogy egyszer majd jó játékos legyek, egyszerűen csak be szerettem volna dobni a gyűrűbe a labdát, ami nem is volt olyan egyszerű, a nagyobb fiúknak se sikerült mindig. Nekem már gyerekkoromban is elég biztosak voltak a dobásaim, de ez azért alakulhatott így, mert nagyon szorgalmas voltam.
- Ennyit a gyerekkorról, de azért már kezdesz kinőni belőle. Az edzőidnek, vagy inkább magadnak köszönheted, hogy nem nagyon fog rajtad az idő?
- Biztos az edzőknek is van benne szerepe, mindegyiktől tanultam valamit, ami az ő „filozófiájuk”. Az, hogy nagyjából most is a topon vagyok, nagyrészt azért saját magamon múlt. Gyerekkoromban állandóan betonon játszottam, és akkor azért még nem voltak ilyen profi cipők, de soha semmim nem fájt. Nyilván valamilyen szinten ez alkati dolog is. Abban is tudatosnak kell lenni, hogy az ember ne hízzon el, vagy hogyan lépjen túl egy-egy elkerülhetetlen sérülésen. Egyszer hagytam ki egy hónapot bokaszalag szakadás miatt, normális esetben azzal tízet kellett volna. Mindenki elhiheti, hogy nagy fájdalmaim voltak, de játszottam. Én mindig játszani akarok. Ezt is gyerekkoromban nevelték belém. Focizni is szoktunk, és amikor gipszben volt a lábam, nem tudtam futni, beálltam a kapuba, hogy meglegyen a két csapat.
- Mitől jó egy edző?
- Egy edző akkor jó, ha a játékos fel tud rá nézni, és vakon megbízik benne, nincsenek fenntartásai azzal kapcsolatban, amit mond, hiteles az ember számára. Ha valaki elveszíti a hitelét, azt nagyon nehéz visszaszerezni. Az edző akármilyen dolgokat akar sulykolni a csapatába, az csak akkor lesz sikeres, ha ő maga, és a játékosai is feltétlen hisznek benne.
- Mostanában sok edzőről kiderült, hogy nem az igazi. Kinek kell alkalmazkodni a másikhoz? A játékosokon, vagy az edzőkön múlik inkább az eredményesség?
- Mindkettőn múlik. Nem elég, ha csak egyik akar. Nagyon fontos, hogy meg kell találni azt a közös hangot, ami előre viszi a csapatot. Az elmúlt években a magyar bajnokságban is voltak olyan csapatok, ahol nagyon jó játékosok voltak, vagy nagyon jó edző volt. Valami miatt mégis elmaradt a várt eredmény. Azt gondolom, pszichológusnak és embernek is kell lenni egy edzőnek, nem elég, ha a megfelelő szakmai tudása megvan, hatni kell tudni a játékosokra. A játékosok nem egyformák, az edzőnek tudnia kell, kivel hogyan kell bánni. Fordítva is igaz, a játékosnak is éreznie kell, mit engedhet meg magának az edzővel szemben, mi az, ami még belefér.
- Bár 2008-ban magyar bajnok lettél, a legsikeresebb korszakod mégis talán az 1999-es EB időszakára esett. Hogy látod az akkori, és a mai válogatottat?
- Amikor volt a Hepp Ferenc tiszteletére rendezett ünnepség, ott volt a ’99-es válogatott. Végignéztünk egymáson azokkal a srácokkal, és megállapítottuk, hogy az a csapatunk a mai magyar bajnokságot most is fölényesen nyerné. Rendkívül jó szerkezetű, és remekül motivált gárda volt. Természetesen kellett egy jó edző is, aki ezt összerakja, aki nem csak a játékhoz, hanem a jétéksokhoz is ért. (Mészáros Lajos, a szerk. megjegyzése.) Minden poszton volt 2-3 majdnem egyforma képességű játékos, ami egy nagyon jó, egészséges versenyszellemet eredményezett. Úgy gondolom, a mai magyar válogatottban vannak lyukas posztok, és nincs a játékosok között versenyhelyzet, mint abban az időben volt. Abban a válogatottban tényleg dicsőség volt szerepelni, nagy kihívás volt, ki tud bekerülni, vagy akár, hogy ki lehet kezdő abban a nagyon erős keretben. Úgy gondolom, ez ma egyelőre hiányzik.
- Sok jó játékos fordult meg a Falcoban is. Te mit vársz el a csapattársaidtól, kikkel dolgoztál legszívesebben?
- Nincsenek különleges elvárásaim, de hogy egy irányba húzzunk, hogy ő is győzni akarjon, annyit mindenképpen elvárok. Nekem mindegy, milyen praktikákat vet be a pályán, nekem a legfontosabb, hogy együtt nyerni tudjunk. Tényleg sok játékossal dolgoztam együtt, sok nagyon jó játékossal is, akik talán nem sértődnek meg, ha név szerint csak néhányukat említem. Amikor például Alexe Szolnokon játszott, nagyon nem szerettem ellene játszani. Aztán amikor ide került hozzánk, láttam, hogy edzésen és mérkőzésen is mindent megtesz azért, hogy győzzön a csapat, én az ilyen játékost tisztelem legjobban, aki tűzön-vízen át csak a győzelmet tudja elfogadni. Nagyon jó volt együtt játszani Dzuniccsal, Mujanoviccsal, Krivacseviccsel, Wiley-val, ők mind hoztak valami újat, mind jobbak voltak az elődeiknél, és tudtak valami olyat, amit a magyar játékosok nem tudtak. Őket valóban érdemes volt idehozni, divatos kifejezéssel az én szememben ők voltak a „minőségi légiósok”.
- Aki megszólít az utcán, vagy betéved az üzletetekbe, egy kedves, szelíd, udvarias emberrel találkozik. Aki csak a pályán lát, éppen az ellenkezőjét gondolja. Melyik vagy Te igazán?
- Mind a kettő vagyok. Egy mérkőzésen teljesen más idegállapotban van az ember, ott csak arra koncentrál, hogy mindent bevessen a győzelemért. Én örök életemben, már gyerekkoromban is utáltam veszíteni. Rosszul voltam, ha kikaptam, otthon is minden játékot addig kellett játszani, amíg nem én nyertem. Amikor apukámmal futóversenyt rendeztünk, azt is addig kellett folytatni, amíg én nyerek. Ez a győzni akarás mai napig megvan bennem, bár tudom, ezek gyerekes dolgok, de valahol ma is ez tart szinten, szórakoztat, hogy a húszévesekkel is fel tudom venni a versenyt. Ha nem így lenne, ha már azt érezném, hogy ők sokkal jobbak, akkor biztos azt mondanám, ideje valami más elfoglaltság után nézni. Az is természetes, hogy amikor nem edzésen vagy meccsen vagyunk, és nem vagyok felfokozott idegállapotban, bárkivel szívesen beszélgetek akármiről, beleértve a kosárlabdát is, hiszen előbb-utóbb úgyis oda lyukad ki, aki szóba áll velem…
- Az ellenfelek szurkolói azt mondják, Te vagy a bírók kedvence, a játékvezetők ezt tagadják. Milyen a viszonyod velük?
- Úgy gondolom, én jó viszonyban vagyok a bírókkal, ugyanis én soha senkiről nem feltételezem, hogy csalna. Biztos köztük is vannak, akik nem szeretnek, és vannak, akik kedvelnek. Én minden meccsen nagyon megdolgozom egy-egy kiharcolt faultért, de itt valójában azt kell látni, hogy az ellenfelek a védekezésüket úgy építik fel, hogy engem próbáljanak elsősorban semlegesíteni, rám szervezik a legjobb védőjátékosaikat. Az aztán a játékvezető dolga, hogy mit enged meg, vagy mit fúj le. Van, aki többet enged meg, van, aki kevesebbet. Tudom, a felfokozott hangulatban csinálok, vagy mondok olyanokat, amiket nem kellene, ilyenkor utólag elnézést szoktam kérni. Aki bármit sportolt, az ezt meg tudja érteni. A játékvezetők között azok a megértőbbek, akik maguk is játszottak. Olyanok is vannak köztük, akik ellen még játszottam is. Mondják, Laci, ezt nem kellett volna, aztán békében válunk el. Nem hiszem, hogy a kedvencük lennék, de inkább jó, mint rossz viszonyban vagyunk egymással.
- Meccseken nagyon tudsz pörögni, hogy hangolódsz rá?
- Mindenkinek megvan a maga rituáléja, amit a mérkőzés napján elvégez, nekem is van ilyen külön a hazai, és külön az idegenbeli meccsekre. A meccs előtti napon mostanában már horgászni se járok, inkább pihenek, lazítok. Azt érzem, hogy mostanában egyre nagyobb teher van rajtam, régebben jobban kikapcsolt a horgászás, most már inkább rápihenek a meccsekre.
- Feltűnő, hogy felfokozott állapotban is nagyon látod, mi történik a pályán, mikor mit kell csinálni. Hogy állsz az edzői papírokkal?
- Tavaly megszereztem a középfokú edzőit, ezzel akár NB-I-es edző is lehetnék, de én még játszani szeretnék. Majd annak is eljön az ideje, hogy edzősködjek, úgy érzem, van annyi tapasztalatom, hogy tudnék átadni valamit. Nem tudom, meddig lesz kedvem játszani, ezt az idő majd eldönti. Most viszonylag „egyben vagyok”, most még tudok játszani, persze 37 évesen ez bármikor változhat.
- A kosárlabdán és a halakon kívül mi érdekel még?
- Két szép lányom van, feleségemmel lassan húsz éve vagyunk együtt, ő jóban, rosszban, mindig kitartott mellettem, sokat köszönhetek neki, ő biztosítja számomra a nyugodt hátteret, ami nélkül egy sportoló nem tudna folyamatosan teljesíteni. Ezek olyan háttérbeli dolgok, amiket a szurkolók nem látnak. A szüleim hatalmas drukkerek, anyukám él-hal a kosárlabdáért, ezek nagyon fontosak számomra. Nyáron együtt megyünk nyaralni, együtt töltjük az ünnepeket. Szeretem, ha a családban is rendben mennek a dolgok, igyekszem úgy összefogni őket, ahogy a csapatot a pályán.
- Téged minden egy városhoz köt. Tegyük fel, 20 év múlva Szolnokon, vagy Körmenden ne adj’ isten megbukik az edző. Számíthatnak majd rád?
- Hát erre most inkább azt mondom, hogy nem. Most csak azt tudom elképzelni, hogy Szombathelyen leszek még játékos, aztán egyszer majd edző. Tudom, egy edző nem dolgozhat folyamatosan egy helyen, néhány év elteltével váltani kell, újra fel kell töltődnie. A jelenlegi eszemmel azt mondom, hogy ha így lesz, inkább keresek itt Szombathelyen valami más munkát. Én azt most egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egyszer azt magyarázzam bárkinek is, hogyan kell megverni a Falcot. Pedig lehet, hogy tudnám…
Honlapunk nyitóoldalán a "VOLT EGYSZER EGY CSAPAT '99" rovatcímre kattintva valamennyi beszélgetést megtalálja.
Fotó: www.nyugat.hu
A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.
Ősi Körmend drukker vagyok. Ettől függetlenül - vagy pont ezért - már akkor szerettem a játékát, amikor a Henével varázsoltak az ifimeccseken. (A Vadkertinek kiosztott sapija a mai napig bennem él.)
A győzni tudásáról meg annyit, hogy a Teki pályáján (ami ugye beton volt, de világítással) nem egyszer este 9 körül még öten-hatan lent dobáltunk, köztünk Ő is.
Igaz, akkor még Kacsa volt nem Lacika :)
szerintem lacika inkább színész szakkört indítson, a pályán mutatott előadásai láttán abban sem utolsó
Ennyi,annak ellenére,hogy másik csapatnak szurkolsz ez egy korrekt hsz volt!
Én magam is másik csapatnak szurkolok, de Kálmán Laci klasszisát senki sem kérdőjelezheti meg. Aki egy kicsit konyít a kosárlabdához az tudja, aki meg nem az kérdezze meg. Egyébként meg mondjon nekem valaki egy profi kosarast, aki még nem könyökölt. Igaza van Lacinak, a bírókon múlik mit lehet és mit sem. Minden más ami meg nem a pályán történik már nem érdekel, mert az már nem a sporthoz tartozik...az már a bulvár világa...és azt meg ismerjük.
Én is szolnoki vagyok és azt mondom:tisztelem ezt az embert.Tisztelem,mert amit véghez vitt,nem sokan csinálják utána.Ez az igazság. Sajnos vannak Lacikának kevésbé rokonszenves tulajdonságai is,amit az ellenfelek szurkolói nem díjaznak.Köztük én sem.Lekönyökölte nálunk Szabó Petit és Pécsett állítólag szemköpte a meccs után Eilisgsfeldet.Ha ő olyan nagyszerű sportembernek tartja magát,akkor ezekért a tettekért kérjen nyílvánosan bocsánatot.Ettől ő nem lesz kisebb.
Hogy te mekkora egy primitiv gagyi senki vagy!!Jéé azért nevetséges hogy laknak MO-n még ekkora senkik!Szomoru hogy lejáratod a szurkolotáborod!Az ilyen kis senkik miatt vannak az ilyen nagy ellentétek a szurkolok között is!!!
Ha ismereda farmer reklámot akkor Hord el magad.....
TÁNCOLJ KÖCSÖG!!!!!!!!!!!!
KÁLMÁN LACI A LEGNAGYOBB KIRÁLY!!!!!!!!!!!!KÖSZÖNJÜK LACI AMIT HÉTRŐL HÉTRE ADSZ NEKÜNK,FALCO SZURKOLÓKNAK!!MOST EBBEN A HELYZETBEN LÉGY IGAZI VEZÉRE A FALCONAK,NAGY SZÜKSÉG VAN RÁD!